A hold az égen még a régi, tünde,
Szomorú holdunk, hűvös és derűs
S a végtelen nyugalmat a nagy űrbe
Még hinti rajta az ős hegedűs.
A Tisza még a régi, ballagó társ,
A fellegek is még a régiek,
De hol maradtak el a régi órák,
Mikor búsultunk s nem tudtuk, minek?
A hangodat iszom, mint drága óbort,
Kornél s szívembe száll a régi hóbort,
A szent, a tiszta, bánatos, nemes.
Mint kagyló ajkán tenger végtelenje,
Szép ifjúságunk zeng, búg vissza benne...
Dalolj, dalolj, varázsló énekes!