Az Embert én sajnálva szeretem,
A gyűlölet nem borom, kenyerem.
Mert jó az Ember, csak a sors gonosz,
Az bujtogat, sebez és ostoroz.
Mert szent az Ember, nagyra született,
Hogy lássa, élje e mély életet,
Mely fönséges csuda, dicső titok
És áldottak a bitók és sirok,
Mert szent a szenvedés, szent a halál
S a hantok ormán nincs vég, nincs határ.
Rögtúró férgek, fényes csillagok,
Egy végre vannak: kicsinyek, nagyok.
Ó Ember, búsan, alázatosan
Nézd, lásd, az örök küllő mint rohan,
Az örök törvény mint áll és itél,
Rongy gőgöd, dühöd, átkod itt mit ér?