Negyvenhatosok

Szörnyű dicsőségünk hadd zengjem, éjszinü fátyolt Fonva a lantra, melyen bomlanak az idegek. Álom nélküli és komoran feketéllő éjszaka vadján, Lelkem pusztáján marsol a hősi ezer.

Látom őket a dél kövein menetelni kitartón, Merre Szabács, Nándor, Valjevo, Nis meredez. Látom északon is zord messze mezők sivatagján, Hol ugató ércek számuma förgetegez.

Látom, amint dalolón nekiszegzi az ezred a mellét, Hogy fölfogja a vak északi Rém rohamát. Látom délnyugaton bástyát állítani holtak Nagy seregéből, hogy két haza védve legyen.

S látom a messze, szilaj Piavénál emberi hídként Holtan is ők födözik a vonuló sereget. Ó, ti fiúk, barnák, szőkék, ti Szegednek hősei, árvák, Hol van a lant, a babér, mely dalol és koszorúz?

Északon és délen, keleten, nyugaton, e világnak Minden tájékán sírotok áll s nevetek! Hány hant domborodik s jelöletlen hány rög enyészik Szerbia bús terein s merre Galícia van,

Lengyel síkokon és a Doberdón, távol Isonzó És Piavé mélyén, messze kopár köveken! Mind csöndben szunnyad s álmát álmodja a holt ott - (Elfáradt gyermek mostoha anyja ölén) -

Hűs Tisza partjáról, hol a szürke füzes szomorún leng, Nagy jegenyék dala zsong, szőke akác mosolyog. Hol Dugonics búsong, Dankó muzsikál és méla Tömörkény Darvadozik anyaföld csöndes eressze alatt,

Hol kis házak előtt, ha vasárnap alkonya barnul, Ülnek a jó öregek, égnek a makrapipák S várnak a szép eladók pötykén kivirulva az ablak Százszorszépei közt és violái mögött

S várnak néma, sötét sorban, síró szemmel, feketében, Fájdalmas szüzek és bánatos édesanyák. Véres idők terhét hordozza borongva, lemondva E sereg és neki már mit hoz a vak diadal?

Kedveseik vérén váltságot nyert Magyarország S szörnyű dicsőségük fénye ragyog Szegeden.