Bús Morva mentén árva kis Szakolca, Emlékszel-e a régi vándorodra, Ki itt tanyázott két keserű évet És bús ifjúból bölcs öreglegény lett?
Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza A Tisza táját vágyó dalaimba S úgy álltam árván a magyar határon, Mint Toldi ős a nyári pusztaságon
És úgy idéztem büszke Budapestet, Mint bánatos szerelmes, aki szenved És úgy idéztem az öreg Gvadányit, Mint tékozló fiú, ki hazaáhit.
És úgy öleltem a szláv mélabút itt, Mint beteg nővért, aki édesbúsit. Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán A szent határra fekete éjféltájt
A háromszínű fejfát megölelve, Mint árva, aki anyját eltemette? Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek Piros tetői ködből integetnek,
A messzi és a múlt derűs ködéből, Egy régi őszből és egy régi télből. Az Iza tükre a lelkembe csillan, Hol Arany árnya kószált álmaimban.
Első szerelmünk itt tavaszodott még, Ha én csak egyszer ily szomorú volnék! Egy víg majális mámora dereng még, A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.
És régi séták útja visz ki messze, Hol hívón kéklik a regés Verecke. Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam, Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!
Adyval ültünk Váradon. A hold sarlója aratott az égen. Hulltak a hervadt csillagok Fehéren.
Adyval ültünk. A vonat Vörös szemével rőt szemünkbe bámult, Zakatolt, mint a kárhozat Titánul.
Adyval ültünk. Feketén Borongott föl az égre holmi nyárfa, Sírt rajta lágy nyugati szél, Mint hárfa.
Adyval ültünk. Váradon A magyarok vigadtak és loholtak S fölrémlett csókon és dalon A holnap.
Adyval ültünk. Zomotor Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk. Virrasztva vártuk, hogy kopog Halálunk!
Cookies on Poetry Cove