Rágondolok az óriás elődre
Szűk életem magányos szigetén,
Körben kerengve és kétségbe dőlve,
A szép örömnek száműzöttje, én.
Szerettél-e sakkozni téli estvén,
Mikor nem zörren már a holt haraszt
És nézni az ostábla ütközetjén, -
Mint dől ki egy ütéssel a paraszt?
És rágondolni a koldus reményre,
Mely a nagy játék közben elveszett
És gondolni királynőnk termetére,
Mely karcsú, mint e bús játékszerek?
És gondolni a sírra, hol halomban
Hevernek mind a sárgák, feketék,
Győzők, bukottak angyali nyugodtan
S a gesztusra, mely nekünk int: Elég!
Szerettél ugye a távolba nézni
És várni némán, mélán egy hajót,
Mappák fölé hajolva fölidézni,
Ez Korzika, ez Párizs, Elba volt?
Ez Moszkva volt, ez Győzelem, ez Álom,
Ez Barátság, ez Gyász, ez Szerelem!
S elrévedezve a közel halálon,
Meghatva nézni szét az életen?
Az életen, mely nem köt már ki többé
És nem visz el Párizsba soha már.
Csak nézni sorsunk komor kikötőjét,
Hol félárbocra vonva a halál.