Kelenföld táján a hídon a zengő
Hajnalba vágtat a vad gyorsvonat,
A füstje száll, mint kóbor földi felhő,
De én meglátom a munkásokat,
Akik a hídon a dologtevésben
Egy percre komoran megállanak,
A kalapács az izmos barna kézben
Lehanyatlik s ahogy fölkél a nap,
Dús, bíbor fényét homlokukra fonja
És bronz karjukra hull kacagva csókja.
A támadó láng így ünnepli őket
S míg a vonat tovább rohan a napba
És száll a földre víg szikrák salakja,
Utánuk lengetem még keszkenőmet!