Ó azok a hosszú, fáradt délutánok,
Mikor bágyadt szívünk vágyakért sóvárog,
Mint a szikkadt földek esőért epednek.
Ó üres órák és élettelen percek,
Mikor lelkünk, mint a züllött, beteg herceg,
Régi rokokóágy álmaira gondol
S életünk, mint rothadt faggyú, fájva serceg.
Ó azok a barna, borús, hideg esték,
Mikor őszi esőt esőzik az emlék,
Mikor ázott lelkünk fázón összeborzad
S vacogó bánattal nézzük a holt holdat,
Melynek híves fénye könnyeinken olvad!
S egyedül, egyedül, egyedül a csöndben
Rátok gondolok szép, régi, hű halottak.
Ó azok a hosszú délutánok, esték,
Ó te beteg élet, ó te fanyar emlék,
Ó te szomorú föld, te nyomorú világ,
Valaki be sirat, régi litániák,
Kolostori mélység, oltári szép virág...
Valahol elmaradt egy kis novicius,
Valahol elveszett egy nagyálmú diák.