Mester, szíved, mely mély volt, mint a tárnák,
Melyek arany- s szén-kincsüket kitárják,
Mester, szíved, mely ős tüzekben égett
S aranyba vonta e tarolt vidéket,
Mit érezett, mikor az égi lázban,
- Amelyben annyi gyönyör s annyi gyász van -
Egy-egy titáni, bús munkást kiformált
És minden vergődésből egy szobor vált?
Nem fájt-e széppé tenni annyi rútat,
- Mert rút a munka, bármit is hazudnak! -
Mester, nem fájt-e, hogy ez alkotás mind,
Amely a művész bús díszére válik,
Hogy ennyi fény, csönd, ennyi forma, álom,
Csak meddő győzelem kínon, homályon,
Hogy amíg lelked fényt vet annyi árnyra:
Sötét marad a bánat és a bánya!