A temető lett háza és hazája
És párnája a csöndes síri hant.
A hajnal és az alkony ott találja.
Ő várja, hogy örökre megvirrad.
Mert bús, egyetlen éjjel már az élet
És pislogó mécs az emlékezet.
A kedves arca néha visszaréved
S csókolja a rögöt, mint hült kezet.
A ciprusok oly hívón bólogatnak
És sóhajtása kél a néma hantnak,
Amelyre itten nincsen felelet.
És mindig szürkébb lesz a földi város
S a távol oly derűs és délibábos
És lassan, lassan nyílnak az egek.