E szőke bús magyar víz hajlatánál,
Hol én ma holdvilágnál messze nézek,
Mélázott árván ama régi császár
És meditált felőled, távol élet.
Ő is magánya magasára lépve,
Mint holdvilág a halk azúr tetőre,
Úgy látta, hogy káprázat semmisége
A tett, a vágy s az álom balga, dőre.
Úgy látta ő is és a szíve mélyén,
A hármas érc alatt, mint a pokolban
A Vulkán pörölye, mely fájva dobban,
Egy érzés vert és gondolá, miként én
A szőke vízre, szőke holdra nézve:
Az élet gyász és nem mersz halni mégse!