A kicsi kocsma ablaka világos,
Fehérvirágos, mint a temető,
Hol a nap éppen vérködösen áldoz
S a hold sápadt sarlója egyre nő.
Az este jő és a fehér keresztek
Nagy békessége integet felénk,
Szelíd magánya a mély, ősi kertnek,
Hol megpihen majd minden nemzedék.
A tünde ég pásztortüzei lassan
Kigyúlnak rendre és az ég alatt,
A temetőben és a kocsmazajban,
Egy néma angyal halkan áthalad.
A szárnyakat hallják egy pillanatra
A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn,
A Bodri szűköl, a havat kaparja
S a kakukkóra megáll hirtelen.
Babona, bánat, borok és botorság,
Mind összekapnak és a kocsma zug,
Fölzengenek az átkok és a nóták
És döngetik a temetőkaput!