Emlékezés, te halvány szőke nemtő, Sírok fölött borongó géniusz, Kinek tanyája csöndes cipruserdő, Hisz élni szép és emlékezni bús!
Ó légy ma vídám, ujjongó, szökellő, És ajkad zengjen, mint a zongora, Rapszódiát dalolj ma égi nemtő, Mely visszhangot ver s nem szűnik soha:
Mert bár sok század száll és tűnik ezred, El nem viszi hírével Liszt Ferencet! Ó nagy világnak hírhedett zenésze, Kinek csodás és gazdag húrokon
A legnagyobb költő hódolt szerényen, Lélekben és zenében oly rokon; A kései kor bánatos művésze, Hogy emlékezzék méltón vissza rád,
Ki egykor lázban és gyönyörben égve, Világot járva hódítál hazát S míg arany és taps váltakozva csengett, Magyarnak tudták ott künn Liszt Ferencet!
S ha bús hazád sorsán könnyítni kellett, Könnyet törülni, vigaszt önteni, Te jöttél s mély zenéd összhangja mellett, Uj Amphion, épültek kövei,
Tanúk rá Pest, Pozsony, Szeged, amelynek Vészét túlzengte büszke zongorád, Mely szabadságot hirdetett s szerelmet S bánat nyomán művészet mámorát.
És a magyar, mint hálás, árva gyermek, Rajongva hódolt a hű Liszt Ferencnek! Művész hazája széles e világon Minden táj, hol megértés fénye ég,
Ó téged is tárt karral várt a távol S ölelt a szabad, dús emberiség S te tékozoltál lelked aranyából, De messze nép hítt bár s idegen ég:
Magyar rapszódiák költője, bátor Hittel hirdetted a magyar zenét S távol világban te el nem feledted, Hol ringatták bölcsőjét Liszt Ferencnek!
Áldott művész, ki bennünket szerettél, Dicsőségedből ó tekints ma ránk, Melyet világhír karján nem feledtél, Nézd: büszkén épül, szépül kis hazánk.
Magyar művészet: lelkünk boldog éke, Ragyogni kezd, erős, szép, fiatal, A népek nagyszerű hangversenyében Új indulót próbál ma a magyar!
S hódító és örök zenéje mellett Ünnepli első hősét: Liszt Ferencet!
Cookies on Poetry Cove