Lángolni jöttem én közétek,
Ti fázós lelkű emberek.
S míg öntüzem lassan eléget,
Elérem az örök telet!
Olvasztgatom a többieknek
Kérges szívéről a fagyot,
De szürke lelkek szürkesége
Megvesz és majdnem megfagyok!
Szerelmem tűzhányó hevével
Szórom a gyűlölet kövét,
Ó mert vakító lánggal égtem,
Azért vagyok most oly sötét!
Mint fáradt meteor, csavargom,
Termékenységet keresőn,
Vad vággyal hullok a kopárra,
Új életet esengve hőn!
Hiába itt minden melegség,
Kevés az örök tavasz itt,
Hogy jégszívekből, kőszívekből
Fakassza tündérálmait.
Úgy járok én e zord tömegben,
Mint napsugár a sarkokon,
Pólusain tenger közönynek
A fényt büszkén ragyogtatom:
Balvégzetem vak éjjelébe
Szívem ezer sugára száll;
Lobogjon lelkem, ha kilobban,
Legyen a vége: tűzhalál!