Emberszemek, ti lángok a sötétben,
Kis tolvajlámpák és nagy fároszok,
Botorkálva az éjből örök éjbe
És dalt dúdolva, rátok gondolok.
Egy zöldes fényre, amely annyiszor vont
Borús mámorba tavasz-esteken,
Mint pillangót a tűzbe furcsa hóbort:
Lidércem lángja, nem gyúlsz már nekem.
És gondolok egy tiszta, kék világra,
Mely nefelejcsként mosolygott reám,
Apám szemére: áldott, régi lámpa,
Melytől kitárult száz gyermek Szezám!
És gondolok a hű anyai mécsre,
Mely virrasztott fölöttem éjeken
S a lázam leste aggón és remélve,
Ó, ez a fény volt glóriám nekem.
És gondolok sok lámpásra, mely orvul
Kacsintott rám és zsákutcákba csalt,
Sok gyűlölséges lángra, mely a bosszú
Olaján égett, sok dölyfös paraszt
Tekintetére, aki úri gőggel
Nézett le, mint valami idegent,
Engem, ki nyirkos és sötét ködökben
Világokat gyújtottam s hiteket.
Sebaj, elmúlnak egyszer arcaik,
Ők elalusznak gyorsan és örökre
S én tovább látom, lenn is, a rögökbe
Egünk örök, testvérlámpásait!