Néha áttetsző és fényes selyembe
Borítva minden, minden, ami fáj
S az élet mintha boldog ünnep lenne,
Ragyogó, mint víg giorgionei táj.
Az asszonyaim emléke lebegve
Mint arkangyal száll, száll a táj felett
S a tűnt élet reménytelen szerelme
Mint delelő Nap, fényes és meleg.
Ilyenkor himnuszt írnék énekelve
Az Örömhöz, de percem tovaszáll
S a giorgionei táj mélyén ügetve
Kibukkan már a páncélos Halál.