Oly unt ma a kisváros, oly szűk ma a világ,
Úgy vonnak, úgy üzennek a távol Indiák.
Oly bús a kaszinó s Gvadányi képe fáj,
Úgy hí, úgy int keletről egy naphímezte táj.
Talán Japánba kéne elmenni csendesen,
Ott könnyű a halál és az élet nesztelen.
Talán az új világban, ős erdők szigetén,
Feledném, hogy milyen nyűtt az idegem, szegény.
Talán a büszke Berlin zuhatag élete
Lenne e kósza érzés zenekísérete.
Talán az Óceánnak egy pontján él a táj,
Hol kifáradt sirályként némán lehull a vágy.
Vagy a komor középkor tömjéne kell neked
Szívem s az égi ostya aranykehely felett?
Vagy nincs a nap alatt már sehol tenyérnyi hely,
Hol végtelenbe indult vágyam te, elpihenj?
Talán az éjbe omlott tájékok lelke hí
S a kedves cimboráknak elporlott szívei?