Mint mesterek a régi reneszanszban,
Mely még szívem honvágyát kelti egyre,
Én is Madonnát festettem magamban,
Hogy ballagtam a bús parnaszi hegyre.
Ruhája égkék, tengerzöld szemében
Ifjú szűzesség boldogsága csillan.
Előtte gyakran meghajolt a térdem,
A hegyen is ott láttam a magosban.
Csalódtam, ó de mért erről beszélni?
Múlt verseim e bánatról dalolnak.
A kép az kész, de hol van ő, az égi?
Az álmaim egy balga álma voltak.
Most képem bal sarkába sírva festek
Koldús barátot, aki hitevesztett.