A barna rögnek megcsapott szaga.
Tavaszmámortól ittasult fejemmel
Ölére omlok párás, kora reggel
És álom nélkül lel az éjszaka.
A pattogó rügyek víg ritmusára
Lelkem szokatlan dallal válaszol
S míg csírák bújnak ki a föld alól,
Új vágyakat hajt szívem is, az árva.
Ó lusta, barna humus, te szabad!
Az ember rab csak a magyar ég alatt,
Bús rabja rögnek, rabja bús homálynak
S ha testünk árnytól, gyásztól holtrafárad,
Beléd búvunk, mint jövendő csirái,
Az égnek, rögnek új nászára várni!