Száz éve jöttél, vigasznak, csodának És dicsőségnek. Nincs oly drága kincs, Gazdag szegénységünkkel mely fölérjen, Mint a te nábob lelked művei!
Nekünk ma ők a magyar biblia, Emlék s remény, egy árva, csonka ország Mesekirályságának palotája. Áldott legyen a komáromi bölcső,
Mely az örök nagyságra ringatott, Áldott legyen a dajkáló anya, Ki néked elsőként mondott szép mesét. Száz éve jöttél. Akkor még Pozsonyban
Diéta volt s a legnagyobb magyar Hirdetni kezdte a föltámadást, Régi dicsőségünkről énekelt Árpád költője s a magyar tavaszkert
Egy szebb jövő virágait nyitotta. Száz év után, ma, fájón ünnepel A megfogyott magyar, a nagy világ Legárvább népe s kér, mesélj neki!
Mesélj, magyar mesének apja, áldott, Dicsőséges, száz éves mesemondó, Mesélj nekünk édes vigasztalást! Én láttalak még és hallottalak...
Finom nemes fejed paróka födte, Mint dunántúli dombot tél hava, Óh de alatta két nagy nefelejcs Örök tavaszt mosolygott szeliden.
S a hangod, mint a hajnali harangszó, Benne dalolt a régi Magyarország. Hiszen te voltál, aki márciusban Minden magyar tavasz legszebbikén
A Múzeum lépcsőjén a Szabadság Szavát harsogtad el Petőfivel. S te zengetted a Százéves Kossuthnak Dicséretét... Én láttam az utolsó
Utad, mikor egy enyhe május estén Egy ország kísért diadalmenetben. S amint reád csöndes hant domborult, Az ég alatt és a rögök fölött
Megszólalt halkan a fülemüle, Az Isten madara, lelked barátja S a csillagoknak, rózsáknak, füveknek Mesélte el, ki voltál Jókai!
Magam is árva, bús fülemüle, Ki virrasztom a magyar éjszakát, Sírodnak ormán, híred fája mellett, Mely a jövőbe és az égbe nő már,
Csak azt akartam eldúdolni halkan, Hogy legyen áldott százszor az a nap, Melyen száz éve születtél nekünk!
Cookies on Poetry Cove