A lomha gyász kútjából, melybe hulltál
S topogtál ájult fájdalommal ott,
Emeld föl a fejed, míg megvakulnál
És összerogynál bús élő halott!
A csillagok gyémántmezője némán,
Derűsen int feléd, - víg temető -
És mély békét ragyog rád mind e gyémánt,
Világtörvényt mosolygón hirdet ő!
A fénye testvér a beteg sugárral,
Mely mély szemedben ég fájó lilán
S a végtelenből a szívedbe szárnyal.
Sötét a kút és a sors oly silány,
De ég a fény és épen él a törvény
S örök örömbe szédít át ez örvény.