A temetőkből indultam közétek, A temetőknek éneklője, én, Halottakat magasztal ez az ének, Kik halhatatlanok a hír egén:
Az élők vígak, búsak, ifjak, vének, Emlék az egyik, a másik remény. Ők élnek harcokon, kudarcokon túl, Nekik örök harangok hangja kondul.
Először téged hadd köszöntelek fel, Ki minden márciusi ünnepen Ódát teremtél a magyar berekben, Mint a tavasz, ki ibolyát terem.
A zsarnok ellen harcoltál rímekkel S akartad, hogy a nép boldog legyen! Forró szívedre hull bár szürke sír, Lángod hevít még: Ábrányi Emil!
Hogy az őskertben Mélázva jártam, Egy szelíd, csöndes Sírra találtam.
Tücsökdaloknak Szunnyad itt lelke S kuruc-nótáknak Örök keserve.
Magyar virág nő Hű szív porából, Itt álmodik már Endrődi Sándor!
Egy harmadik sír havas orma A Kárpátokra gondol zordonan, Hol a szabadság bujdokolva Most a téli szélben rohan.
Egy fáradt harcost rejt e sír ma, Mely mint a Tarpatak, dacos, Virrasztva néz bús álmainkra A bérclelkű Bartók Lajos!
Tüzek költője, Kiss József, idézlek, Ki elindultál a csegei révnek Nagy jegenyéi alól és dalolva Bebotorkáltál a magyar Pantheonba.
Ki színnek, fénynek szerelmese voltál És szomorú, szürke hamuba holtál, Megüzenem: a magyar tüzek égnek S lesz új dala még a régi dicsőségnek!
Az egri földben eggyé vált a röggel Az áldott test, szívéből rózsa nyit És viola és rezeda és jácint, Mely csöndes egri csillagokba int.
De csak a testét kell itten keresni, Melyet a hant édes puhán borit, A lelke ott él millió magyarban, Ki a szívébe zárta Gárdonyit!
Egy új sírnál még meg kell állni hosszan: Magyar költők tolmácsa hallgat itt, Ki, mint viharban mély orgonaszólam, Lelkünkbe búgta jósok dalait,
Ki szózatos ajkával a romokban, Az égbe tört fel, mint a szikla hit, A teremtés nagy Michel Angeloja Formálta nekünk Jászai Marit!
A temetőkbe ünnepelni hív ma Valami boldog, bús, magyar varázs, Mert a jövőnek ott szunnyad ma titka, Mert sírok ormán lesz föltámadás!
Cookies on Poetry Cove