Megy a vonat az este sátorába
Eső után, az alkonyég alatt
S egyszerre csak kigyúl felhők palástja
S bíborban égnek múló sugarak.
Majd rózsafényben tündököl a föld, ég,
Mint valami nagy kései dicsőség,
Mint túlvilági derengés ragyog
A messzi táj s a tavaszi falomb.
Mint életünkben néha, esteledvén
Öröm, remény, csak megjön hirtelen
Valami szent csönd, mint az égi vendég,
Vagy fölragyog egy elmúlt szerelem.
Magunk se merjük hinni, hogy valóság
S amíg szelíden szövi takaróját
Nagy éjszakánk fölöttünk láthatatlan:
Megállunk andalgón az alkonyatban.