Lajos, elér-e hozzád még a hangom, Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen, Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szívedhez, E nagy, bíbor virághoz, mely beteg És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! - Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús Juhászkolomp a végtelen teren És fölver-e egy percre álmaidbul, Melyekben nincs már többé értelem?
Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi, A kalmár, börzés, a kalóz, betyár, Csak okosan, csak adni, venni, ölni, Törvényesen, míg az idő lejár.
Csak enni, nőszni és álmodni néha, De óvakodva, mert itt élni kell, Potom a szépség és művésze léha, Csak egy a mentség, egy csak: a siker!
Lajos, emlékszel, amikor először Kerített össze minket alkalom, A boldogságos, békés délelőttön Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok S a sárga tájon barna emberek, Az elveszett Éden, mely fájva-fájón Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva, Mosolya sír és bánata mosoly, Önarcképem! - mondottad és a zajban Kacajod bongott, mint ha szél dobol!
Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal A kis csapszékben, hol Watteau lakott, Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét, A kávéházban Goethe ült velünk, Esengtük Grandet Eugenia szerelmét, A csillagot kerestük, amely letünt.
A csillagot kerestük... merre is vagy, Hisz még nem hullottál az éjbe le, Még ég fölötted estenden a villany, Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó... Ahol ketyeg a lélek, mint az óra, De nem mutat időt, irtóztató.
Te ott maradtál, hallom, jobb neked már, Mint ez a másik, józan, gaz pokol, Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt, Nem hallasz már ugatni szűkölő bút S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo, Nem látod a nőn, - csöndesen halad Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno, Az örök semmi a vak nap alatt.
Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden És finoman - hisz művész vagy, Lajos - Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda, Alázatos, hű, tőled nem kiván Már e plánéta semmit és a holdba Nakonxipán vár már, Nakonxipán!
Cookies on Poetry Cove