Néha ódon gemmák és aranymívű hermák
Dekadens cézárának érzem magam s fejem
A borostyánt kívánja, mely drága ünnepen
Mámort csitít, míg zöldje álmatagon pereg ránk.
Ódon gemmákon én magamra rátalálok.
A fáradt, nagy szemek, a keskeny szájak éle
Vágyak nélkül merednek a hádeszi sötétre.
Ó régi rokonok, ó utolsó cézárok!
Ki voltam én? Talán a legutolsó voltam,
Ki Numa birtokán pár évig haldokoltam,
Virgilius versét olvasva holdas éjen
S Plátó utópiáján gondolkoztam borongva
Lonckoronás hegyek hűs, harmatos tövében
S reménytelen szemekkel néztem szűz csillagokra.