A börtön éjszakája várt reá
S a vakság éjszakája és e két éj
Fekete mélyén semmi fény, öröm már.
És mégis, ott is, lelkének szeme
A végtelenség pályáit kereste
És mégis, akkor is fönn járt a Holdban,
Melynek magányos ormait először
Ő pillantotta meg a földiek közt
És a Jupiter holdjait kutatta
És a Saturnus gyűrüjét vigyázta
S míg poroszlói a sötét sikátor
Egyhangú köveit rótták unottan,
Ő a szabad és boldog végtelennek
Örök ösvényein járt, egyedül
A magasságok mélységes mezőin.
Kopogtatott a titkok kapuin,
A hétpecsétes zárakat letörte
S érezte, hogy a rabság és a vakság
Szűkös, bús börtönébe lakatolva
Száguld a csillagok között az ember
Isten felé, a megváltó jövőbe,
Mégis mozog a föld! ujjongta ekkor.