A nyár dalol az enyhe zöld alatt.
A Tiszaparton, a kelő napon,
Míg rózsafényben szállnak madarak,
Egy szökőkút zenéjét hallgatom.
Be szép a reggel, ott is, ugye szép?
Tiburi völgyben, Róma szűz egén
És szép, ha langy illattal a setét
Mély nyári éj néz száz csillagszemén.
Ó minden fájó árnyon, gyászon át
Oly diadalmas és oly dús az élet.
Úgy zengeti az örömharsonát
S te meg akarnád ölni az öcsémet?
De a szökőkút csak dalol, dalol,
Tükrébe fürdik kék menny, zöld pagony,
Versailles se több nékem, túl valahol,
Mint ez a sétány, nyári hajnalon!
Ó pedig én is, én is fürdetém
Tört lelkemet mindenben, ami szép,
Elrévedeztem Rembrandt remekén
És ittam versek mákonyos izét.
Daloltam én is messze, méla dalt,
Csöndes panaszt arról, mily bús az élet
És hogy mily szép a bú a nap alatt.
S te meg akarnád ölni az öcsémet?
Ó régi nyár, ó eltűnt szűz derű,
Mi verseket olvastunk estelen.
A versekben száz bűvös hegedű
Sírt epekedve és sejtelmesen.
Az égi sátor künn már csillagos
Kékellő selymét feszítette fenn.
Te tán Párizsban nagy körutakon
Kószáltál és titáni tereken!
Mi téged is idéztünk, - szellemet -
És verseden a lelkünk messze tévedt,
Párizsba tán és álmodtunk veled.
S te meg akarnád ölni az öcsémet?