Forradalmi naptár

A bor havában, mely szüretre készül, Az első konvent végre összeül, Szörnyű szüret lesz a kék úri vérbül S farsangra egy királyság összedül.

Szörnyű szüret lesz. Szerte a határon Puskák ropognak s vígan áll a bál, Fölkeltek mind a remegő királyok, Kapuk előtt a nép, új Hannibál!

A bor havában mustja forr kevélyen És biztatón egy erjedő világnak S a régi csőszök kárvallottan állnak. A konvent zengő, szabad erdejében

Nemes vadakra indul nagy vadászat És bíborszínben alkonyul a század. - A guillotin kifáradt már. Elég volt A nagy szüret, hol a királyi vér

A jakobinussal egy tengerré folyt És áldozat lett mind, aki itélt. Romok között a ködben messze rémlik Az új világ még és a régi nincs,

Pártok tusáin nyomor, szenvedés int S a szabadság lett leggyötrőbb bilincs. De ím, keletről, ködben és veszélyben Valaki megjön s vígan partraszáll

S amerre megy, a nép hozzája áll. Mire Párizsba ér, övé egészen Az ország és a hatalom. Ki vagy te? S egy új század ekhózza: Bonaparte!

Már elkészült a forradalmi naptár S a konvent elfogadja lelkesen, A konvent, mely zúg, mint dércsípte kaptár S a jelszava: halál vagy győzelem!

Az új kor eljött és naptára készen Napok sorával, melyek terhesek, Mit ezredévek őriztek kevélyen, Napok lerontják: titánok ezek.

Ó mily napok! Egyenlőség, szabadság, Testvériség bölcsőjét rengetők, De jaj, a bölcső véres s szemfedőt Borít reá a gyilkos, dőre gazság

S míg a Jövő termése vérben ázik, Még várni kell soká az aratásig! Karácsony, a szent Gyermek születése, Ki a világnak megváltást hozott,

A jakobinus is úgy érzi: béke, Pihenjen a bakó, az átkozott. A börtönök mélyén, miként a jászol Nagy éjjelén, szelíd remény ragyog,

Csak egy költő, aki lemondva gyászol S tudja, hogy minden földiek rabok! A börtön rácsán túl az égre réved S lelke szemében boldog délvidéknek

S mesés keletnek tündér tája él még S míg hull a hó és nő, nő a fehérség, Örök görögség arany napja szépen Világít André Chénier szivében.

A vérpadon, a bárd előtt szeliden És megadón áll jó Capet Lajos, Ki szent Lajosnak unokája. Nincsen Országa már és hívja át a Sors.

A nép nagy tengerén elnéz, hajótört Szegény utas, utolsó rév előtt. Már tűnni kezd a vértől iszamós föld S várják az égi elízi mezők.

Királyok alkonya borong a földön És fönn a mennyben koronát, örökkön Valót készít a Bárány már neki. Az ősök tenger bűne nyomja őt le

Ártatlanul a bíborszínű tönkre: Vak századok versaillesi vétkei! - A szél havában a vidék magányán Rejtőzve mélyed nagy művébe bölcs

Condorcet márki s üldözötten, árván Reménye, mint a szikla oly erős. Reménye, hogy a Haladásnak útján Előre megy az ember s végtelen

Az út s a múltak példáján tanulván Okulni fog, hogy boldogabb legyen! S míg Párizsban pribékek pártja tapsol A borzalomnak, Condorcet apostol

A szellem pártján a holnapba néz. A vér és könny havában, szél havában, Ő rendületlen bízik csillagában, És hogy világot megvált majd az Ész!

A föld alatt csírázni kezd a mag, A föld színén csak átok, gyász terem, Aki szelet vet, az vihart arat S gyalázatos vég lesz a győzelem.

A vérpadon ma Danton áll komor Dicsőségének ormán, magasabb Csúcsokra már nem épülhet szobor E bősz világban, mely üvölt s harap.

Hová, hová, kalózok? Kapitány, Robespierre, hahó, megy a hajó, Örvénybe tart és rajta a zsivány És a derék mind, mind a végbe megy

S egymás nyakát markolja a haló, Mert szomjaznak az írígy istenek. Ápril varázsa és május bűbája Tovább ragyog a rengő föld felett,

Madár dalol a fényben és az árnyban S a nap elűzi mind a felleget. De Vendée lázad, fölkel Párizs ellen, Kaszát ragad és sarlót élesít,

Istenben és királyban és nemesben Van csak bizalma: jöjjenek megint! A századok terhével görbe vállán Tovább akar ballagni éj homályán

A régi úton, mely a múltba visz. A haladás elé áll vak keményen, A kegyelet és hűség fegyverében, Mert ami új, az átkos és hamis.

Hogy egyedül maradt s győzelme vád lett Danton, Marat, Desmoulins föld alatt - A bús tavaszban, mely véres ruhát vett, Robespierre érezte a nyarat:

Mely arató kaszáját feni rá már S szívébe nézett és az égre fel, Az igaz Bírót látta, ki halálát Kimondja mindjárt s ő majd hogy felel?

És akkor, a rét és a dal havában A Legfőbb Lénynek áldozott, ki él S a földi istenek fölött itél. A tömjén égett, a Szörny állt magában

Véres kezével az oltár előtt S a Legfőbb Lény közönnyel nézte őt. Az aratás tart. Hullanak a rendek És hullanak a fők. Halál nyara.

És hulló rendek s fők közt nem remegve Az aratók vezére áll, Marat. A szörnyű munkát ő kedvtelve nézi És nem pihen: haragja mennydörög,

Mint nyári vészben az ég és a régi Világ fölött zord szekere zörög. Meddig, hová? Megindul egy szekér most, Mely a vidékről jön s Párizsba tart

S villámot rejt, habár derűs az égbolt. Tán Brutus lelke támadt föl a lányban, Ki tőrt emelt az őrjöngőre bátran S a véres aratónak szólt: Elég volt!

A Rémületre azt mondják: Szabadság S a rohanó ár, az őrült folyam Dagad, ragad, sodor, nem nézi partját S a semmiség ölébe úgy rohan.

Forradalom: világbíró Szaturnusz, Szülötteidnek gyilkolója vagy S egyre nő és egyre fogy a turnus S vérpadra lép hős, gyáva, bamba, nagy.

Robespierre is. A hóhér fejét is Követelik. Nem védi semmi fétis. Már nem marad játszó a színpadon A régiek közül. Forradalom,

Eredj pihenni! Amit rád kimértek, Megtetted és most jöjjön egy új élet! Gyümölcs havában dal zendült vidéken S Párizsba indult, boldog győztesen

Az új világnak indulója. Éjben Fogant s a fény felé szállt reggelen. Ó ez a dal: bilincsek törnek össze S kardok villannak benne, pörg a dob,

Ujjongva zendül távoli jövőbe És megremegnek tőle századok! Halál és élet éneke ez ének, Vér és tűz mámorán gyúlt e zene:

A forradalom víg üzenete. Bősz dallamára ezrek sírba térnek, De ritmusára marsol és csatáz A százszor szent Szabadság s Haladás!