Hogy szent az írás és hogy vér a tinta,
Hogy könny és vér, ezt érzem és tudom
S a gőg szavát is szíved sírva írja
S nem tudsz megállani a bús uton,
A mély uton, mely a magányba úgy visz,
Mint temetőbe özvegyet a gyász,
Betűk a fejfák itt és vértanúid
Nyugosznak erre s nincs föltámadás.
Az élet láza és lármája hívhat,
Te itt maradtál egy mohos padon,
Egy kínpadon, veled a fájdalom.
Ó adj nevet, adj hangot álmaidnak,
Mert följárnak majd és kísértenek,
Ha rádborul utolsó éjjeled!