Emília, szeretném új rímeknek
Arany kalitkájába zárni most
A hangodat, mely a szívünkbe zengett
És édes-bús varázzsal bóditott.
Szeretném ékesszóló némaságod
Megörökítni s beszédes szemed;
Mert tűnő esték nagy művésze, áldott
Műved elszáll, ha a kárpit lement.
Emília, ki magyar vers zenéjét
Úgy eltaláltad, - szőke hegedű,
Gyönyörű bánat, mélázó derű!
E vers köszönt ma, - e rímes csekélység,
Mely, mint levél, bús fájáról szakadva
Elvész ujjongó, zengő tapsviharba.