Aranypalotát építeni légbe
És elefántcsonttornyokat emelni:
Ez volt a lelkem minden gyönyörűsége.
Nem bántott a nagy élet zaja, semmi.
Bár mélyben, éjben elmerülve jártam,
De mindig tudtam palotákat emelni.
Az éji ködben és a földi sárban
Felém integettek a messzi tájak
Szivárványszínben és arany sugárban.
Hiába jöttök életemre, árnyak,
Míg a lelkem fényét ki nem lobogta,
Nagy, örök éj, én addig ragyogva várlak.
Oh jaj, ha a lelkemnek alkonyulna,
Ha ködökbe dőlnétek, aranyvárak,
Elefántcsonttornyom, ha mélybe hullna!
S én mennék, elébe az éjszakának,
Mint földnélküli király, a száműzetésbe,
Tudván, hogy túlnan halott álmok várnak:
Légi várak gyászpompás testőrsége.