Kecskedudás volt, vén, magyar szatír,
Felőle hét határban vert a hír.
Lagzin, toron csak fújta egyaránt,
Túlharsogta az életet, halált.
Betyárok, csárdák eltűntek tova,
Ő itt maradt s nem fáradt el soha.
A városba ment néha s a cigányt
Leintette: magának muzsikált.
Oly gőggel nézett a kocsmába szét,
Mint egy Homér. Mögötte volt a nép,
A múlt, a puszták, egy magyar világ,
Ujjongva sírtak a melódiák.