A kertben járnak és körben topognak,
Mint kihalt bolygók, össze-vissza mind,
Tekintetükben rég lement napoknak
Halvány visszfénye imbolyogva int.
Nem ismerik egymást, csak néha kérnek
Egy kis tüzet és mennek már tova.
Az unalomnak és a feledésnek
Szitál lelkükbe szürke zápora.
És vannak, akik vígan kurjogatnak
S nótát harsognak s torkukon a hang
Olyan, akár a félrevert harang.
És vannak, akik az örök enyészet
Szemébe néznek és várják a véget,
Akiknek fáj, hogy ők még ittmaradtak.