Ó emberek seprűje és ocsúja,
Ó hályogos és tályogos nevek,
Meddő örömmel és mihaszna búval
Kik csak kötődnek és lézengenek.
Nem néznek ők soha az égi kékre
S a földi zöld nekik legelni jó,
A harc nekik csak konc, vásár a béke,
Barbár a bátor, a művész zsidó.
A földön, mint az almon elhevernek,
Kérődzeni szalmáján múlt ügyeknek
És mint a taglót, várják a halált.
Gyöngék a rosszra, mert gyöngék a jóra,
A vágyuk, mint az elkopott csoroszlya,
Úgy szánt a földön, hol csak gazt talált.