Emlékezem: a hold sarlója bágyadt,
Már harmat sírt a szürkülő mezőn,
Az éjszakára hideg bánat áradt
S én mentem, országúton, könnyezőn.
Már harmat sírt a szürkülő mezőn
S az éjszakai mámor tovalengett,
Nem ujjongott már gyantás hegedű,
Hogy vágyakat hazudjon még szivemnek.
Az éjszakai mámor tovalengett
S az országút a végtelenbe tűnt -
S én nem találtam könnyező szivemben
A mindig odarejtett hegedűt.
Az országút már végtelenbe tünt,
Mint múltam és reményem és a mámor,
A végtelen szürke köd feküdt
S én mentem, mentem ki a vén világból.
A múltam és reményem és a mámor
Mind elhagyott. Beteg, kábult fejem
Gondolkozott asszonyhaj illatáról
S elbíbelődött holmi verseken.
Gondolkozott beteg, kábult fejem,
Valami szépet próbált még akarni,
Szétnézni még a tűnő életen -
Oly rút a fűbe íly árván harapni.
Valami szépet próbált még akarni,
Egy emléknek kendővel inteni,
Egy bolondságra még halkan kacagni,
Egy csók ízét ajkamra küldeni!
Egy emléknek kendővel inteni,
A pisztoly csövét búsan simogatni,
- Ó összes májusok emlékei, -
Be furcsa így, hajnalban sírva halni.
De még furcsább az életben maradni,
Az országútról más utakra térve
S városokon át és könnyeken át,
Sírokon át és reményeken át
Csak botorkálni új napok elébe.