Feküdt. Fölötte Kárpátok nagy ősze,
Magyar gyászpompa, véres bíboros,
Lelkén a végtelen lágy szemfedője.
Hátrálót fútt a vágy és az orosz.
Feküdt. Komoly és mély tengerszemében
Még ragyogott száz napsütés szine,
Szűz nefelejcse rónáink delének
És alkonyok mosolygó írisze.
Ő csak feküdt. Piros lett csukaszürke
Tépett ruhája, melle, szíve vér,
De arca békés és nyugodt fehér.
S hogy végső pillantása szállt az űrbe,
Az esti égen, zord Uzsok fölött
Egy magyar csillag ím föltündökölt.