A távol kastély rejtekében alszik,
Nem látja más, csak csöndes csillagok,
Hozzá a zaj mint boldog zene hallszik
S a föld felé mint víg bolygó ragyog.
Az út odáig tüskerózsa-ösvény,
Az út odáig drótsövény, balog,
Az út odáig véres, kusza örvény,
Mely holtak, roncsok árján kavarog.
A távol kastély küszöbén virág nyit,
Égkék, tengerkék, illata csoda,
De tövise bús szívünkbe nyilallik.
Ó mégis, mégis álmunk odavágyik
S ha lábunk, lelkünk elkopik is addig,
Mi elmegyünk, mind elmegyünk oda!