Mily szépen alkonyul a végtelenség.
Az égen bíbor és fekete zászlók
Vonulnak ünnepélyes komolyan
A napnak legutolsó sugarában.
Rőt paripákon komor óriások
Ügetnek ismeretlen táj felé,
Tavaszi égi háború után.
Zenék és sírások törnek feléjük
Az elboruló földről s ők vonulnak
Némán, kevélyen, magasan, dicsőn.
Búsulva ciprus és babér között,
Szeretnék tovaszállani velük
Minden nyomoron, kínon túl. De engem
A porba vert a sors. Az égi zászlók
Tovább lobognak és az óriások
Tovább robognak és sírom fölött
Oly szépen alkonyul a végtelenség.