Az üdvösségből mindig kitagadva,
Fáradtan léptem csüggesztő utakra.
Pusztaság pacsirtájának születtem
És viharok vándormadara lettem.
Másoknak nyitja kertjeit az élet,
Enyém csupán egy hervadó vidék lett:
Emlékek avarában járok egyre,
Felejteni tanulva s nem felejtve.
Ó gyér emlékek, elomló bokréta,
Szívem csaló igézet vonja néha:
Az Élet nagy, szabad útjára lépni,
Nyíló rózsáit nyíltukban letépni!
Mámoros lenni új üdv mámorától
S nem hamvadozó emlékek torától.
Ó, de szívemben valami megsajog,
Kudarcok árnya, múltak árnya borong,
Tilos üdvösség és tűnő igézet!
Fölöttem szédítőn átrobog az élet!