Szűz rokonom, ki néma boltívek közt
Fehéren éltél, mint Jordán hava,
Ki nem kímélted testedtől a vesszőt,
Beato... voltál boldog valaha?
Mikor az Apenninek lanka táján
Rügyezni kezde a koratavasz,
Nem érezéd a mély magány homályán,
Hogy a te lelked rügybontása az?
Hogy a te vágyad hajtja künn virágát,
Hogy a te véred ujjong a mezőn?
Nem álltál-e ablaknál, könnyezőn?
Én nem tudom. De bús falak homályát
Derűs lelked álma ragyogja át
S megértem szüzeid bús mosolyát!