Nem volt se gróf, se marsall, csak közkatona volt,
Mégis ő volt a császár leghívebb katonája,
Harcolt, mint oroszlán, mint pacsirta dalolt,
Ha riadó dobok doboltak nagy csatákra.
Bretagneban született. A barna honi táj
S a szőke honi lány szerelme élt szivében.
Mint a viharban a boldog, fehér sirály
Deres köpönyege úgy repesett a szélben.
Marengo látta őt és Wagram látta győztes
Mámorban égni és előre törni bátran.
Austerlitz napja ragyogta be a szőke,
Szikár fejet, amely megőszült száz csatában.
Egy vágya volt csupán, elrejtve, mint a kincs,
Mélyen, mélységesen: a császárral beszélni,
Parolázni vele, ha félhalottan is,
A győzelem után a zengő csatatéren.
A császárral beszélni, kit Európa fél
S királyok hada kerget, ki mélyből jött a Napra,
Ki írnok fia volt s a nagy francia nép
S a nagy forradalom fia s a gloire apja.
A császárral beszélni, parolázni vele...
És jött egy ütközet. A föld és ég remegtek,
A félvilág elsápadt és elborult bele,
Ítélet trombitái rivalltak az egeknek.
És akkor ottmaradt. Smaragd, bíbor gyepen,
Némán, vakon a rőt, bús alkonyi sugárnál.
S míg száz dob azt dobolta a dombon: győzelem!
A halott hős fölött csak ellovagolt a Császár.