Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.
Csak nézed, hogy a tenger és a könny,
A vér és víz hogy árad és apad,
Csak nézed, hogy vív a fény és a köd
S hogy múlik el világ és pillanat:
Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,
Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,
Nem lankadó játék megállana:
A hulló őszi lomb a lomha légben
S az elmúlás halálhozó ködében
Szívemből szálló sóhaj dallama?