Az életemet kérném tőled, ó Sors,
Mert elraboltad szép életemet,
Nem követelhetem, mert nagy robottól
Aléltan, szolgád vagyok már neked.
Ó egykoron, fönséges májusában
Nagy indulásnak: szabad voltam én,
De akkor, remetéje mély magánynak,
Az életről csak mesét tudtam én!
Tömjénes és könyvtáras ifjúságom
Tűnt idejére úgy néz tört szemem,
Mint hervatag kertekre vézna várrom,
Az ifjúság legenda csak nekem!
Az életemet kérném tőled, ó Sors,
A szürke hórák mély, holt tengerén
Egy piros alkonyt, mely tűnő, de csókos,
E tájról így, ó hogy menjek el én?
Az üdv, a rózsa, a boldog majális
Mind, mind ígéret, mely nem teljesül,
Könnyezve vár a korai halál is:
A sírok ormán késő a derű!