Művész, így fesd a képem: a homlok nagy, derűs.
Görög derű ez, melyben a tiszta gondolat
A boldog esti órán, magányos hegedűs,
Plátói vággyal játszik örök ábrándokat.
A szem sötét és fénylő. Keresztény dómokon
Az üvegablakoknak ilyen sötét a fénye,
Mikor künn a világ esős, ködös, komor
És benn az oltárképek mind talpig feketébe.
És a kezem szelíden, fáradtan, üresen
Csüggedjen le a földre, mint szomorúfűz ága,
Amelynek a tavasz fáj s a sírok barnasága.
S a háttérben a szürke uralkodó legyen
És ne feledd az arcról a vénítő redőket,
Ó mert kín, gond, gyász sem felejté vésni őket!