Apámra gondolok, ki távirász volt
És Morse és Hughes gépén zenélt,
Figyelte búsan a zengő világot
S fölfogta száz, ezer izenetét.
Finom és keskeny ujján, mint a szikrák,
Szállt sóhaj, üdv, vágy, álom és panasz
És lázak is cikáztak, mint a villám
És tűnt a nyár, ősz, a tél és tavasz.
És ő virrasztott szürke éjszakákon
A gépek mellett, miknek lelke fáj
És szálltak hírek tengeren, határon,
De ő szegény, nem tudta, mire vár?
Korai sírján a rögökre hullok
És hallgatom, az új fű mit izen,
Az áldott csíra, a szent napra búvó,
Mely tavaszt hirdet, de már neki nem!