Ők ülnek talpig gyászban a világon
S virrasztanak, némán virrasztanak
És sóhajokat hoz nekik a távol,
A mellük és a könnyük elapad.
A csillagokba néznek nyáron, ősszel,
Télen, tavasszal mindig, mindig ők;
A föld nekik most tágas temetőkert
S a vonatok fáradt halottvivők.
A győzelem nekik fekete hintó,
Mely holtakon és bénákon görög,
Múló a mámor és a gyász örök.
Az ég, a kék, derűs ég méla sírbolt
S mint obulusz rég holtak ajkain:
Tört szívükön gubbaszt nagy, néma kín.