A sánta művész, a fájó szerelmes
Bús pörölyével verte a vasat.
Pajzsot kovácsolt ádáz győzelemhez.
(És vert a szíve és majd megszakadt.)
Vert ékes művet éktelen csatához,
Vad ostromot, hol tombol száz halál,
Száz férfit is, ki vért özönnel áldoz.
(Ó Aphrodite, tarlott már a nyár.)
Vert rohamot, hol a dagadt Skamander
Bősz bíborárral omló partokat ver
S az égre bőg a népverő csata.
S lankadtan, félőn, álmodozva, lágyan,
Egy búsuló juhászt is, nyárfaárnyban,
Ki békés, fáradt, árva, mint maga.