Be szörnyű csönd ül e vén táj felett:
Halálos csönded, elhagyott Kelet.
A sátorok elmúltak és a rom
Oly néma, mint kővé vált fájdalom.
A felleg, amely ballag az egen,
Ezer év gyászát hordja vemhesen.
A varjú, mely rebbenve száll tova,
Tán érzi, minek áll ma itt tora?
A nap vezéri sátora, az ég
Aranybíborral, régi volna még
S a csillagok, az örök őrszemek
Az ősi vigyázással fénylenek.
S a szél a régi dalt dúdolja csak
S a jegenyék a vártán állanak,
De jaj, hol van ma ama hét vezér,
Hol egy is, egy csak, aki nem beszél,
De vérét a serlegbe önti és
A néppel együtt győzni, veszni kész.
És hol a nép, amelytől fél Nyugat?
A szeri pusztán kósza eb ugat.
Bagoly huhog a bús rom rejtekén,
Ó szeri eskü: hadd idézlek én!