Mikor elmentek, piros harci tűzben
Égett az arcuk, lelkük csupa láng,
Szívükben ifjúság, remény derűje,
Mind magyarok, hívők és katonák.
A riadó, ujjongó harsonák
Dicsőség forró mezejére hívták
Az izmos kart, az acélos erőt.
A diadalt ők dalolva kivívták
S a viadalban megrokkantak ők.
Míg elfog fájó büszkeség, alázat,
Tiszteljétek a rokkant katonákat.
És volt közöttük a dalos seregben
Művész, kinek a gesztus mindene,
Ki végtelenbe lendít ihletetten
Királyi szót és isteni zene
Egy mozdulata, egy tekintete.
S most karja csonka és nincsen szeme.
Ó áldozat, oly nagy, mint régi szentek
Víg vértanúi áldozása volt,
Akik halálba menve énekeltek
És mosolyogták az égő pokolt.
Tiszteljétek a rokkant katonákat.
Már leng a függöny, készek már a deszkák,
A szín kitárul mindjárt, emberek.
Ó szín. Harcszíntér volt tavaly ilyentájt,
Hol ő szerepet játszott, remeket.
A Kárpátok, a drága szent hegyek
A halál és a győzelem igéit
Zengték dörögve, hullt a vér, a hó.
Ő jobbját hagyta ott és víg reményeit,
De szíve él és szava szárnyaló.
A karja csonka, lelke ép, erős.
Tapsoljatok, e muzsika szívének,
Művész szívének kedves ismerős.