Már zeng a gép, az űr felé leng
A karcsú szárny és reng a lég.
Már szűk a táj és tűnt az élet
S derengve vár szűz, tiszta kék.
Ferdülten múlnak a vidékek
És elcsitulnak a zajok.
A földi lárma lassú ének
S én érzem: szállok és vagyok.
Mi sír alattam, mi nevet lenn?
Nem hallom és nem akarom.
Mint rózsa sírra, hull szerelmem
S alél a földi parlagon.
Mint csillag, száll alá a sorsom
És úgy iszom e kék derűt,
Mint régi őszökön az óbort
S a bút, ez édes keserűt!
És hallgatom a lég zenéjét,
Mint hegedűt, mely rég, (be rég!)
Átsírt sikátorok setétjén
Idézve rétek reggelét.
Már számolom a lenge percet,
Mely új egek felé repít.
Száműzve lelkem, néma herceg,
Nem nézi vén vidékeit.
Hervadjanak ott lenn a kertek,
Itt égnek új, boldog napok,
Vidám bolygók, dalolva jertek,
Magam is bolygó dal vagyok!
Túl téreken és túl időkön
Menyasszonyom csókomra vár.
Embermúláson, életőszön
Keresztül surran e batár.
Hahó, enyészet, ősi hollónk,
Hahó halál, föld varja lenn,
Károgjatok a nagy koporsón:
Én itt bolygok már fönn. Amen.