A sziklán fekszik gúzsbakötve, némán,
Mert az egekből tüzeket lopott,
A máját tépi kondor keselyűhad,
Sötét, mint sorsa és gyors, mint a végzet.
Magányossága zordon vánkosán
Ő egy dicső holnapról álmodik
És néma, mint az éj és mint a sír,
Melyből hajnal lesz és föltámadás.
Nem érzi már az évülő sebet,
Nem látja már az örvényt és a felhőt,
De éjjel, nappal, fényben és borúban
Hallgatja édes, bánatos gyönyörrel,
Amint a tenger végtelen mezőin
A szürke és ezüst habok taréján
Ős Okeános ifjú lányai
Szélcsöndben és viharban őt zokogják
És arany, ezüst és érc hangjukon mind,
Mind énekelnek, róla énekelnek.